A hétköznapi életben könnyű a válasz, amikor az a kérdés, ki vagy. Bemondod a neved és kész. De mi van a név mögött? Ki valójában Kovács Huszonkettő János? Gyakran maga sem tudja.
A nevem nem fontos, akinek kényelmetlen Pluszember néven utalnia rám, nyugodtan hívjon Tomnak. Ugyan nem Tamás vagyok, de a név könnyen megjegyezhető, talán a világ minden táján nehézség nélkül kiejthető és sokan elmosolyodhatnak, ha Tom, a macska jut róla eszükbe, általában én is hasonlóan mosolyogtatóan hatok a környezetemre, még akkor is, ha nekem egy egér se vágott rá a farkamra kalapáccsal.
Két, talán három nappal ezelőtt volt egy érdekes eszmefuttatásom. Történetesen arra kerestem a választ, vajon mit nyertem, esetleg éppen vesztettem azzal, hogy a felnövés során entellektüel lettem sportoló helyett. Nem mintha a kettőnek ki kellene zárnia egymást.
85-ös gyártmány vagyok, az Y-generáció tagja. Lehettem volna leendő focista is, az iskolában olyan osztály is indult, de addigra már érződött, hogy többre megyek a nyelvtudással. 86-ban még kijutottunk a mexikói vébére és Kanadát is sikerült elverni, de a szovjetektől kapott hat-nulla nem volt valami biztató. Ha a pályán lerúgnak, lehet, hogy egy életre fújhatom a sportkarriert, a szó, lehet, hogy elszáll, de a szókincs megmarad. Kellő gondozással még bővül is.
Ettől még azért egy kicsit ott van a tüske az oldalamban, hogy mi van, ha mégis bejött volna? Egy korosztály vagyunk a Cristiano Ronaldoval, Lukas Podolskival, vagy éppen Wayne Rooneyval.
Végül elhessegettem a gondolatot. Nem számít, mi lett volna, ha. A pillanat elmúlt, én meg egyik nyelv után a másikat kezdtem el művelni, miközben a sportot valahova a tudat mélyére hajítottam, azon a ki nem mondott alapon, hogy én úgyse értek hozzá, jobb lesz így.
A napokban előkerült egy másik gondolat, egy párbeszéd-töredék kapcsán. A kérdés az volt, mitől lesz valaki rajongója egy csapatnak. Fejben hozzácsaptam azt a ki nem mondott részt is, hogy miért is jó ez. A magam válaszát meg is tudom adni. Ha tudok azonosulni, nem is annyira a csapattal, hanem inkább a többi rajongóval. Ha úgy érzem, inspirálnak, hogy jobb legyek és ezt vissza is tudom nekik adni. Valamint, ha nem gyűlölik a riválist. Az ellenfél nem ellenség, akit el kell pusztítani.
Az elmúlt egy-két évben azt vettem észre, hogy szinte bármilyen sportot tudok szívesen nézni is, űzni is, ha jó példát látok. Egyetemi női softball meccs, Superbike, vagy akár tizenéves srácok, akik a parkolóban görhokiznak.
A baseballban a tizedik játékos, a szurkoló. A Seattle Seahawks amerikai foci csapatában a tizenkettes mezszám, a szurkolóé. A plusz emberé. Aki nélkül nem teljes a csapat. Aki többet tesz, mint a csapat nevét üvölti. Az én szememben a plusz ember jobbá teszi magát, a sport által és jobbá teszi a sportot, saját maga által. Szóval innen a nick. A Pluszember.
A sport több, mint foci és profiliga. Azon vagyok, hogy ezt minél többen lássátok.
Utolsó kommentek